Ne lovagoljunk a szobron!

Medgyessy Ferenc szobrászról van egy anekdota, ami jól példázza a valóság és a művészet (esetünkben a hatékony közérthetőség) viszonyát. A mester egy lovasszobor készítésére kapott megbízást. Modellként egy falusi gazda lovát kérte el néhány napra. Medgyessy naphosszat futtatta, sétáltatta az igavonót, s közben rajzokat készített róla.

A gazda odavolt a büszkeségtől, hogy jószágát a nagy szobrász örökíti meg. Fűnek-fának eldicsekedett a dologgal. Alig bírta kivárni a mű elkészültét, mindenkinél előbb látni akarta az alkotást, hiszen mégis csak sok köze volt hozzá. Amikor Medgyessy megmutatta a ló tulajdonosának az elkészült művet, az nagyon elkeseredett. – De hiszen az én lovamnak nem ilyen a farka, a patáját se jól faragta, és a feje is máshogy áll! – sorolta elkeseredetten a valóság és annak mása közötti eltéréseket a parasztember. Medgyessy egy jó darabig hallgatott, majd a végén megelégelve a panaszáradatot fölcsattant. – Értse meg! Ez nem ló, hanem szobor!

Szeretnénk azt hinni, hogy weboldalunk látogatói kizárólag magasan képzettek, szofisztikáltak. Hogy blogunkat csakis olyanok olvassák, akik ráérős szabadidejükben Schopenhauert és Hegelt fordítanak németről ógörögre. Ebbéli tévedésükben pedig nem értjük, hogy miért szárnyal alacsonyan egy-egy egyébként tartalmilag korrekt cikkünk olvasottsága vagy miért oly siralmas a konverziónk.

Mélységek és magasságok

Ha céges honlapunk (jelen írásunkban nem térünk ki a naplószerű, privát blogokra) olvasóközönségét kifejezetten azok között keressük, akik hozzánk hasonló mélységben ismerik szakmánkat, jó eséllyel csupán néhány emberhez jutunk el. És itt most nem azokra a kifejezetten szakmai blogokra gondolok, amelyek egy-egy témakör rejtett finomságaival foglalkoznak. Ezeken a felületeken van és kell is, hogy legyen mód arra, hogy egy-egy kérdéssel tüzetesebben, az átlagolvasó ingerküszöbén jóval túllépve foglalkozzunk.

Míg emitt ez a mélység egyenesen kívánatos, addig a másik oldalon, ahol a leadek generálása, az olvasó (később ajánlatkérő) tábor gyarapítása, a brandépítés az elsődleges feladat, ott kifejezetten kontraproduktív.

Önzőség és unalom

Minden író önző. Így vagyunk ezzel valamennyien. Úgy képzeljük, hogy a számunkra fontos információkra mások is fogékonyak, az általunk közölt veretes gondolatokat mindenki legalább annyira érti, mint magunk. (Kivétel, ha mi magunk sem értjük, mit miért írtunk, de az egy másik történet és egy másik elmeállapot.) Ezért – fogalmazzunk így – túlzott optimizmus azt hinni, hogy olvasóink ugyanolyan elkötelezetten és kötelességtudóan olvassák majd végeérhetetlen szakmai cikkeinket, mint amilyen odaadással mi magunk írtuk azokat.

Amit mi érdekfeszítőnek hiszünk, azt mások gyakran unalmasnak tartják. Abban a pillanatban pedig, amint az unalom befészkeli magát az olvasó és a cikk közé, menthetetlenül megágyaz a „kilépés” lehetőségének.

Le az elefántcsonttoronyból!

Döntsük el, hogy mi a fontosabb: az, hogy cikkeinkre diplomamunka háttéranyagként gondoljanak az egyetemisták, vagy potenciális vevőinket megszólító, még érthetően, a magas szakmaiságot az olvasói igényszinthez koptató, de élvezetesen megírt szövegekkel találkozzanak? Ez esetben hálás olvasótáborunk lesz, amely előbb-utóbb kitermeli későbbi megrendelőinket. Feltéve, hogy lekászálódunk szakmai elefántcsonttornyunkból és nem untatjuk halálra az oldalunkra tévedőket.