Storytelling: a szükséges kenőanyag

Ha megvizsgálnánk, hogy az utóbbi időben melyik kifejezés futotta a legnagyobbat a médiában, a brexit mellett nagy valószínűséggel a storytelling-et találnánk. Mivel pedig ennyire felkapott lett, hihetnénk, hogy ez valami egészen új találmány. Pedig nem az. Példának okáért itt van mindjárt a kereszténység, amely példabeszédein keresztül immár kétezer éve használja többé-kevésbé jónak mondható hatásfokkal a történetmesélést.

Na jó – gondolhatjuk –, általános erkölcsi kérdésekben a Biblia az idevágó történetek egész tárházát kínálja fel nekünk. De, mondjuk a műbútorasztalosság vagy az ipari robotok vonatkozásában már jóval szerényebb a felhozatal. Mit tegyen az, akinek szakterülete nem igazán bővelkedik releváns történetekben? Mondjon le az elbeszélő ismeretterjesztésről?

Megmagyarázhatatlan?

A helyzet paradoxona az, hogy minél megfoghatatlanabb a tevékenységünk, annál nagyobb szükség van –  jó hír! – és annál könnyebb hozzá passzoló történeteket találni.

Gondoljunk csak arra, amikor atomfizikusok igyekeznek elmagyarázni az átlag halandónak kutatásuk lényegét. Ahelyett, hogy lemerülnének a kvantumfizika legbelsőbb bugyraiba és atom-modellekkel, effektusokkal, meg különböző tudósokról elnevezett állandókkal dobálóznának, megpróbálják hétköznapi nyelven, valami nagyon kézenfekvő példával elmagyarázni, hogy mit is csinálnak az atomok az adott helyzetben. A történetet, a példát amolyan megértést segítő „kenőanyagként” használják.

Fordítsd ki, fordítsd le!

Azok a tevékenységek – bármilyen elvontak is –, ahol jól kivehető a cselekvés egyes elemeinek egymásutánisága, tálcán kínálják a „fordítást”. Vagyis, egészen egyszerűen csak egy olyan példát kell találni, ami nagyjából ugyanerre a gondolatfonalra húzható fel.

Lehet az a saját életünkből vett történet, amiben azt adjuk elő, hogy valamit a kezetektől hogyan voltunk képesek megvalósítani. Ugyanígy illusztráció gyanánt ismert emberek (feltalálók, tudósok, művészek, iparosok), vagy kevésbé híresek idevágó történetei is tökéletesen megfelelnek. Storytelling ez is, használjuk!

Eleje, közepe, vége

Akár blogot írunk, akár egy prezentációnkat szeretnénk ekképp színesíteni, annak, hogy a szövegben hol helyezzük el a storyt, fontos (hadd ne mondjam, lélektani) szerepe van. Amennyiben írásban kommunikálunk és egy bonyolult, az átlagolvasó ingerküszöbén túli folyamatról kívánunk értekezni (de nem egy szaklapban, hanem mondjuk saját weblapunkon), akkor érdemes mindjárt egy „magyarázó szöveggel” indítani.

A jól érthető, könnyen befogadható történet megágyaz a megértésnek, feloldja az olvasó bizonytalanságát.

Nyilván, mint minden e célból alkalmazott történet, valamelyest ez is áttételes lesz, de a logikája, a gondolati párhuzama okán nagyban segíti a későbbiekben tárgyaltak megértését.

Élőben – ezt az előadó-művészettel napi szinten foglalkozók pontosan tudják – ott érdemes bevetni a storytellinget, ahol a hallgatóság figyelme épp lankadni kezd. Egy, az addigiaktól radikálisan eltérő témával a pilledő közönséget felrázzuk és finom eszközökkel arra kényszerítjük, hogy ismét velünk együtt haladjon.

A távolságot, mint üveggolyót…

Minél távolabbról hozzuk a szellemi sorvezetőt és az minél inkább parallel az elmondani kívántakkal, annál hatékonyabban működik. Arra azonban fontos figyelnünk, hogy maga a megértés könnyítésére szánt történet valóban érthető legyen. A cél, hogy olvasó/hallgató azonnal „vegye az adást”, hogy mit akarunk ezzel modellezni. A storytelling áthidalja a távolságot mesélő s hallgató között.

Az egyik leggyakoribb hiba, hogy túlságosan áttételes a történet, a mese nagyon messziről igyekszik megmagyarázni a „megmagyarázhatatlant”.

Ha túl sok szellemi bakugrással jutunk el a lényeghez, a befogadótól túl nagy erőfeszítést igényel a felfogása, vagy a mondanivalónkkal való összepárosítása, épp az ellenkező hatást váltjuk ki.

Az olvasó nemhogy az elmagyarázni kívántat nem fogja felfogni, de már a startkövön feladja a harcot, mert az sem lesz világos neki, hogy miért is meséltük el a történetünket. Ez pedig az online álmoskönyv szerint nem sok jót ígér.

Ballisztikus pályára állított story

Az ötcsillagos történet lineáris. Van eleje, közepe, vége. Van íve. És viszonylag rövid. A csapnivaló viccmesélők gyakran követik el azt a hibát, hogy egy pocsékul előadott „sutka” után erőlködve igyekeznek megmagyarázni, hogy ebben mi is volt tulajdonképpen a vicc. A számunkra ideális sztorik esetében nincs szükség a „szinkronfordításra”. A közönség pontosan tudni fogja, miről és miért pont erről a dologról beszélünk.

Nem baj, sőt, néha kifejezetten hasznos, ha a saját életünkből merítünk ihletet. Itt megengedett az írói szabadság, tehát a storyt kissé (mondom, kissé!) ki is színezhetjük, le is kerekíthetjük a jobb megértés kedvéért.

Az sem titok, hogy hálás dolog némi humort is csempészni az elbeszélésünkbe. Azonban a humor vékony jég! Nem mindenki érti a poént, és sajnos nincs is mindenkinek megcsillogtatni való humorérzéke. Ezért csak akkor poénkodjunk, ha e téren már teszteltük magunkat és a visszajelzések egyértelműen pozitívak.

Pont jó, mert pont nem jó

Persze, van olyan eset, amikor elcsábulunk egy-egy zaftos, jó kis történetet hallva – pedig az egyáltalán nem passzol a mi mondanivalónkhoz. Ám, ha a történet konklúziója ellentétes a mi közölnivalónkkal, még ebben az esetben is felhasználhatjuk mondván: így meg így történt, de a mi esetünkben ez épp fordítva van…; Sikerült kellően fordulatos, érdekes, figyelemfelkeltő történetet citálnunk? Nyert ügyünk van!

Delux történetmesélőként nemcsak előadói nagyságunkat fogják értékelni, de a dolog kellemes hozadékaként azáltal, hogy megfoghatóvá tettük az igencsak bonyolult mondanivalónkat, a honlapunkra tévedő kósza látogatókból elkötelezett ügyfeleket konvertálunk. Legközelebb majd ez lehet a témánk, na, de az már egy másik történet…vagy storytelling?