Olvasás szüli az írót

Írni mindenki tud! – A magamfajta, kenyerét írással kereső ember ezt a mondatot ezerszer hallotta már. És legalább ennyiszer horgadt fel bennünk: lehet, az írás mégis csak több a betűvetésnél? Tény, ahhoz, hogy a papíron vagy a képernyőn valamiféle nyomot hagyjunk, elég a betűk ill. a számítógép alapfokú ismerete… De az ÍRÁS, így, nagybetűvel, azért ennél jóval összetettebb dolog.

Írtam egy cikket – mondta egy régi, kedves ismerősöm. A cikk az ő esetében azt jelentette, hogy a facebookon egy hír alá egy terjedelmes, a helyesírás terén erőst kihívásokkal küzdő hozzászólást biggyesztett. A komment legalább tíz-tizenkétsoros volt, tehát az ő ismeretei szerint ez már bőségesen kimerítette a „cikk” fogalmát.

Fogalmazás óra 1.0

Nem hiszem, hogy annak, akinek nem szakmája az írás, nagy mélységekben szükséges ismernie a sajtóműfajokat. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy – leszámítva az iskolás éveket, benne a kötelező fogalmazás órákat – mindenkinek írnia kellene. Ám adódhat úgy, hogy terveinkkel ellentétben nekünk kell kézbe vennünk cégünk kommunikációját. Ebben a helyzetben pedig gyakran kérdezik tőlem a tanácstalan újoncok: hogy kezdjek hozzá? </>

Ahhoz, hogy írj, először olvass!

Tudom, ebben az esetben válaszom nem segít sokat. Mégis, azt hiszem, nem tudok őszintén mást mondani, mint azt, hogy az írás az olvasással kezdődik! Minél többet és minél több műfajban érdemes megmerítkeznünk.

Az olvasással ugyanis bővítjük szókincsünket. Persze, persze, oké, hogy egy horvát tengerparton a maximum 300 szavas szókészletünkkel is remekül tudunk sört rendelni… De, ez azért mégiscsak más!

Így már a kezdet kezdetén ízelítőt kapunk abból, a profik hogyan kezelik a témát. Felülnézetből adnak képet vagy a részletekből rakják össze a nagy egészet – engedve, hogy mi, olvasók a felismerés és megértés minden stációját végigjárjuk velük.

Taníts, Mester!

A szépirodalom a cselekmény vezetése, az idősíkok kezelése, a részletesség vagy épp a szándékolt elnagyoltság miatt lesz tanulságos nekünk. Kezeljük leckeként Tolsztojt vagy Mikszáthot! De, ne másoljuk! Egy Gilbert S. Perreiranak tulajdonított mondás erre az esetre is érvényes:

Légy önmagad! Mindenki más már foglalt.

Vagyis soha nem fogsz tudni olyan jó Mikszáth könyvet, cikket, novellát írni, mint Mikszáth. De, még a legnagyobbak sem fognak HELYETTED, olyan jó, személyes stílusban megírt – és ide most helyettesítsd be a neved! – cikket írni, mint te magad!

Mi a célod?

Ha eddig nem tettük, ragasszuk fel (akár képletesen, akár tényleg) a monitorunkra, hogy végül is mi végre ragadtunk tollat! Nem szépelegni akarunk, feladatunk a webszövegírás, esetleg a vállalati újságba egy vezércikk abszolválása. (Persze, ennél jóval nagyobb mozgásteret kapunk, ha személyes, naplószerű blogot írunk, ahol életünk történéseit írjuk meg, de most nem erről van szó.) Ha érzelmes húrokat pengetünk – mert, akár ez is előfordulhat velünk –, fontos, hogy ne mi hatódjunk meg a leírtaktól. Nyilván, egy bizonyos szintig mi is egészen biztosan saját magunk hatása alá kerülünk, de a cél az, hogy az olvasóból váltsunk ki érzelmeket.

Ahogy a profik csinálják

Az újságcikkek, online tartalmak nyelvezetükkel, tömörségükkel, fordulataikkal, gondolati párhuzamaikkal, metaforáikkal, hasonlataikkal, humorukkal, vagy épp szigorú szerkesztésükkel tanítanak minket. Hihetetlennek tűnhet, de még egy frappáns komment is utat mutathat nekünk.

Érdemes megfigyelni, hogy egy-egy elemző anyag milyen mélységben tárgyalja az adott kérdést. A jól eltalált cikk szerkesztési módjában is zsinórmértéket ad nekünk. Hol és hogyan tagolja a szerző a témát, hogyan porciózza az információt? Még az érthetőség határain belül lavíroz az író, vagy a befogadhatatlan mennyiségű újdonsággal elriasztja az olvasót? Az érvek-ellenérvek irányíthatják véleményünk, a precízen megírt cikkek ebből is leckét adnak nekünk. És akkor még a címről – ami megragadja a figyelmet, egyszersmind kijelöli a mondanivalót, tényt közöl, vagy épp szójátékával, humorával kikacsint az olvasóra – még nem is beszéltünk.

A rossz cikk is jó nekünk!

Persze, kellenek a negatív példák is – mert ahogy Geszti Péter mondá’: mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. A jámbor kívülállók fércmunkái, a betűcefrék, a logikai bukfencektől hemzsegő szókupacok legalább annyit tanítanak nekünk, mint a nívós munkák. Ezek mutatják meg igazán, hogy nem is olyan könnyű összeszedetten, mégis élvezhetően írni valamiről.

Az is nagy kérdés, hogy eposzunkat milyen bő lére eresszük? Nos, még a szakmán belül sincs ebben egységes álláspont.

Van, aki arra esküszik, hogy a 15-17 ezer karakteres (betűmérettől függően nagyjából 4-5 gépelt oldalnyi szövegterjedelmű) anyagok épp oly olvashatók és érthetők, mint a rövidebbek.

Tapasztalatom szerint ma már – különösen, ha olyan témában írunk, amely más munkájához kapcsolódik, ergo cikkünkkel olvasónk a munkahelyén találkozik – az illetőnek korlátozott ideje van írásunk áttanulmányozására és ez legalább ilyen fontos(!): a befogadására.

A könyv és az online szöveg egy ponton nagyon különbözik egymástól. Míg az izgalmas könyv olvasását egy kis idő után folytatjuk, addig azokból a webcikkekből, amelyeknél elvesztettük a fonalat (vagy mert unalmasak, vagy mert túlságosan leterhelték figyelmünket), egy kattintással örökre kilépünk. Nem véletlen, hogy a hírekben utazó legnagyobb nyomtatott újságok úgy határozták meg cikkeik terjedelmét, hogy azoknak két metrómegálló között (kb. 2-3 perc alatt) a végére lehessen érni.

Amikor megtaláljuk a hangunkat

Ha már sokat olvastunk – nem eleget, csak sokat! – apránként kikristályosodik bennünk, hogy hogyan szeretnénk mi magunk is tartalmat előállítani. Kezdhetünk apróbb hírekkel, kisebb elemzőbb anyagokkal, csak hogy ízlelgessük a dolgot. Tudom, tudom: az író legjobb múzsája a határidő, én mégis azt javaslom: kezdetben ne stopperórával vágjunk bele a dologba! Hagyjunk időt magunknak és engedjük, hogy a téma is kiforrhassa magát.

Amikor a mondatok már könnyedén gurulnak ki kezünk alól, és rátaláltunk a saját stílusunkra, hangunkra, nem lesz problémánk az írással. Ám, ne szegje kedvünk, ha az első blogbejegyzésünk, webszövegünk még biceg. Most épp egy új szakmát igyekszünk elsajátítani. Olyat, amit az ezt hivatásszerűen űzők napi nyolc (vagy ennél jóval több!) órában művelnek. Ha az autóvezetést többhetes gyakorlathoz kötik, miért várnánk el magunktól, hogy egy laza bemelegítő után Pulitzer-díj várományosként gyártsuk futószalagon a cikkeket?

… és ha mégse?

De, mi van akkor, ha fehér izzásig püföltük a klaviatúrát és mégsem sikerült olyan cikket írnunk, amitől a New York Times főszerkesztője azonnal telefont ragad és főállást ajánl nekünk? Megmondom: semmi!

Sokfélék vagyunk. Van, aki nem tud és nem is szeret hegyet mászni, másnak a kelt tészta sütése okoz gondot, és legtöbbünknek fogalma sincs az orgonahangolás mibenlétéről. Mégis egészen jól elvagyunk. Akkor miért is hisszük, hogy mindannyiunknál alap az írói véna?

Megpróbáltad és nem jött össze? Engedd el! Ne érezd emiatt kényelmetlenül magadat, bízd meg a feladattal azt, akinek jóval nagyobb rutinja van ebben. Ez most nem sikerült, mégis gazdagabb lettél egy tanulsággal: jelesül azzal, hogy az írás jóval több a betűvetésnél!